A Világbank a napokban kiadott egy tanulmányt, mely a nyugdíjrendszer régiós jellemzőiről szól, valamint ezek alakulásáról és várható jövőjéről. Az elemzésben az egyik leglényegesebb konzekvencia az, hogy az országok nagy többségének nem sikerült olyan állami nyugdíjrendszer megalkotás, mely hosszú távon működőképes, fenntartható, így szinte mindenhol továbbfejlesztésre és bővítésre szorul az állami nyugdíjpillér megalkotása.
Az elemzők azon a véleményen vannak egyöntetűen, hogy a reális és ideális nyugdíjkorhatár a 65 év, ezt minden országban így kellene meghatározni, e mellé pedig javasolják azoknak a nyugdíjaknak a megstuccolását, amelyek többre rúgnak, mint a szükséges és elvárható maximum. A fentiek tükrében a legjobb, ha felkészülünk egy nagyarányú nyugdíjcsökkenésre, sőt arra is, hogy a kisebb összegért hosszú távon az eddigieknél jóval többet kell majd dolgozni. Amivel talán némileg ellensúlyozni lehet a várható csökkenést, azt egyedül a nyugdíjcélú megtakarítás elfogadása, tehát aki teheti, az csak akkor járhat jól (ekkor számíthat arra, hogy nem éri óriási meglepetés), ha ilyen megtakarítás útján saját maga gondoskodik jövőjéről. Annál is inkább fontos erre felé tendálni, mert nagyon nagy esélye van annak, hogy pár év múlva az államtól kizárólag egy alap-minimális nyugdíjra számíthat majd a lakosság.
A jelenleg szakértők szerint átlag felettinek mondható kezdő nyugdíjösszegek hátterében a kedvezőbben alakuló demográfiai tényezők állnak, valamint a nyugdíjazás feltételei sokkal egyszerűbbek és humánusabbak lettek állítólag. Amire ezt a véleményüket alapozzák, hogy például a spanyoloknál az 1970 és 2009 közötti időszakban nyolc évvel csökkent a nyugdíjkorhatár, a svédeknél évvel vitték le ez időszakban, Belgiumban pedig 4 évvel lett kisebb a nyugdíjazási korhatár. Ezekben az államokban ráadásul mindenhol megemelkedett a várható életkor, mégpedig a svédeknél 5 és fél évvel, a belgáknál több, mint nyolc évvel, a spanyoloknál pedig 9 évvel. Ezek miatt a nyugdíjmodell több évtizeden keresztül megfelelőnek és fenntarthatónak látszott, azonban ez valóban csak látszat volt úgy tűnik. A demográfiai körülményekben hatalmas változások történtek, öregedni kezdtek a társadalmak, a születések száma jócskán lecsökkent. Ezek miatt menet közben jó párszor és sok helyen a nyugdíjmodelleket elég számos alkalommal ki kellett már egészíteni eddig is. Felborult ugyanis a nyugdíjasok és az aktív dolgozók, tehát járulékot fizetők közötti egyensúly. A Világbank kiadványában az olvasható, hogy a régió országaiban a munkaképes lakosság száma, több mint húsz százalékos csökkenést mutat, ami hatalmas terhet ró az egész rendszerre.
Minden ország más más megoldással igyekszik kiküszöbölni a felmerült nehézségeket, stabilizálni a rendszert. A 2000-es években már egyre jobban látni lehetett, hogy a demográfiai robbanás negatív jelei mekkora problémát is okoznak, akár fenyegethetik is a nyugdíjrendszerek állékonyságát. Az országoknak mérlegelniük kellett már akkor, hogy mi az, amit a nyugdíjrendszernek hosszú távon nyújtani és biztosítani kell, sőt választás elé is lettek állítva, hisz vagy arra törekszenek, hogy az időkorúaknak az addiginál gondtalanabb, jobb életet biztosítanak, vagy pedig küzdenek a korosztály elszegényedése ellen, a kettő együtt megvalósíthatatlan.
Az egészen biztos, hogy Magyarországon az embereknek arra kell készülniük, hogy hatalmas szerepe lesz életük alakulásában az öngondoskodásnak, az egyetlen dolog, amiben bízni lehet és amire jó esetben lehet alapozni, mivel pillanatnyilag egészen biztos az a jövő, hogy a nyugdíjkorhatár tovább emelkedik, a kezdetben kapott állami nyugdíj összege pedig tovább fog csökkenni. Ez a tendencia pedig nem a pár elkövetkező évre, hanem évtizedekre is vonatkozik. A mellett, hogy erős reformokra lenne szükség a munkaerő piacon is, az egyetlen dolog valóban, amire már fiatal korban alapozni lehet, ha nyugdíjtakarékosságra határozzuk el magunkat, és az teszi jól, aki mikor munkába áll, már el is kezdi a jövőjéről, nyugdíjas éveiről való gondoskodást.